Vissza az előző oldalra
MÜ BH 2010/20.
A munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetése nem zárja ki a versenytilalmi megállapodás fennmaradását (Mt. 87. §, 3. §).
A felperes 2004. július 5-én, pénzügyi vezető munkakörre létesített munkaviszonyt az alperessel. A felek a munkaviszonyt 2004. július 8-án aláírt közös megegyezéssel 2004. július 31-ei hatállyal megszüntették.
A felperes a keresetében a közös megegyezés érvénytelenségének megállapítását és a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt az Mt. 100. §-a szerinti jogkövetkezmények alkalmazását, valamint a munkaszerződése szerinti versenytilalmi rendelkezés alapján kéthavi alapbére megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy a felperes munkaviszonyának közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodás érvénytelen, az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 2 026 864 forint elmaradt munkabért és annak 2005. január 20-ától a kifizetésig járó törvényes kamatát, 450 000 felmentési időre járó bért, öt havi átlagkeresetnek megfelelő 2 250 000 forintot, valamint a versenytilalmi megállapodás ellenértékeként 900 000 forintot és annak 2004. július 8-ától a kifizetésig járó törvényes kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a felperes mindössze három napig végzett munkát az alperesnél, amikor az alperes vezetése a munkaviszonya megszüntetéséről döntött. Az ügyvezető két különböző tartalmú okiratot készíttetett el a jogi képviselővel, az egyik szakmai alkalmatlansággal indokolt rendkívüli felmondás, míg a másik a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntető okirat volt. 2004. július 8-án délután az ügyvezető igazgató irodájában B. Á. ügyvezető, dr. R. Á. ügyvéd és a felperes volt jelen, amikor az ügyvezető közölte a felperessel, hogy nem tart igényt a továbbiakban a munkájára, mert alkalmatlannak tartja a pozíció betöltésére. Azzal kezdeményezte a közös megegyezés aláírását, hogy amennyiben azt a felperes nem írja alá, rendkívüli felmondással fog megszűnni a munkaviszonya. Ennek során a felek között szóba került a „munkakönyv”, és az abba történő bejegyzés kérdése. A felperes szerint az alperes jogi képviselője közölte, hogy ha a közös megegyezést nem írja alá, a rendkívüli felmondás meg fog jelenni a munkakönyvében is, és ettől olyan idegállapotba került, hogy azt sem tudta, mit íratnak vele alá. Az alperes ezzel szemben állította, hogy a munkakönyvvel kapcsolatban a felperes hivatkozott annak újbóli bevezetésére, és az abban történő bejegyzés jelentősége miatt munkáltatói nyilatkozatot kért, ami magyarázattal szolgálhat rövid idejű munkaviszonyára. Az alperes jogi képviselője a felperes kérésének eleget téve végül elkészítette azt a nyilatkozatot, miszerint a munkaviszonyt közös megegyezéssel azért szüntetik meg, mert mindkét fél úgy ítélte meg, hogy „a felvállalt konkrét munkakör olyan különleges, kifejezetten festékipari szakirányú ismereteket igényel, melynek elsajátítása a vártnál hosszabb időt vesz igénybe”. A felperes a nyilatkozatot és a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére vonatkozó megállapodást is aláírta.
A felperes az alperestől való távozását követően azzal hívta fel a barátnőjét, hogy „kirúgták” a munkahelyéről. S. Á. tanúként vallotta, hogy a busz megállójában ülve, „nagyon rossz állapotban” találta a felperest, és egyenesen orvoshoz vitte. Dr. S. A. pszichiáter szakorvosi véleménye szerint a felperes 2004. július 8-án akut krízisállapotban jelentkezett a rendelőjében, súlyos munkahelyi konfliktust követően heves szorongásos állapot alakult ki nála.
A munkaügyi bíróság arra a jogi következtetésre jutott, miszerint a felperes a közös megegyezés aláírásakor a munkakönyvet illetően tévedésben volt, és e tévedését a munkáltató részéről eljáró személyek felismerhették volna. A rendelkezésre álló bizonyítékok szerint ugyanis az alperes jogi képviselője bizonytalan volt a munkakönyvet illetően, az ügyvezető igazgató pedig furcsának találta a felperes felvetését, de egyikük sem világosította fel a felperest arról, hogy munkakönyv már nincs.
A munkaügyi bíróság a B. Igazságügyi Orvosszakértői Intézet és az Egészségügyi Tudományos Tanács Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testülete azon egyező szakvéleményei alapján, miszerint „az egyezség aláírása idején a felperes ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a bizonyossággal határos valószínűséggel – ha rövid időtartamra is – nagy mértékben korlátozott volt” azt is megállapította, hogy a közös megegyezés aláírása nem felelt meg a felperes valódi szándékának, a megállapodás – miután a felperes pszichés állapota miatt belátási képessége nagymértékben csökkent volt – akarati hibában szenved, ezért annak érvényességét a felperes sikerrel támadta meg. A közös megegyezés érvénytelenségéből pedig az következik, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, és ezért annak jogkövetkezményeit viselni köteles.
A munkaügyi bíróság nem fogadta el alaposnak az alperes azon érvelését sem, miszerint a versenytilalmi megállapodás ellenértéke azért nem jár, mert a közös megegyezés szerint „egymással szemben követelésük nem áll fenn”. Ítélete indokolásában kiemelte, hogy a munkaszerződésbe foglalt versenytilalmi megállapodás fennmarad, ha a felek kizárólag a munkaviszony megszüntetésében állapodnak meg, és a jognyilatkozat érvénytelensége miatt sem lehet azt a versenytilalmi megállapodás közös megegyezéssel történő megszüntetésére is kiterjedően értelmezni.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta azzal, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél 2005. július 31-én szűnt meg.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a munkaügyi bíróság jóllehet indokolásában nem tért ki egyes tanúvallomásokra, ugyanakkor a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően mérlegelte, amikor nagyobb bizonyító erőt tulajdonított a felperes előadását alátámasztó, a bíróság által kirendelt független szakértői testületek szakvéleményének, mint az érdektelen tanúnak nem tekinthető ügyvezető igazgató vallomásának. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság jogi következtetésével, miszerint bizonyítottnak fogadható el, hogy a felperes belátási képessége a megállapodás aláírásakor nagymértékben csökkent volt, tehát nem volt olyan helyzetben, hogy teljes mértékben átlássa a jognyilatkozata következményeit.
A jogerős ítélet szerint miután az alperes a határidőben előterjesztett fellebbezésében az elsőfokú ítéletet kizárólag a jogalap vonatkozásában sérelmezte és a marasztalása összegszerűségét nem támadta, ezért a fellebbezési eljárás során az összegszerűségre a fellebbezési kérelem a Pp. 247. § (2) bekezdése értemében már nem volt kiterjeszthető.
A jogerős ítélet ellen jogszabálysértésre és megalapozatlanságra hivatkozva az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben elsődlegesen annak „megváltoztatását” és a felperes teljes keresetének elutasítását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítást kérte.
A felülvizsgálati érvelés szerint az eljárt bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy a felperes által aláírt közös megegyezés akarathibás, és ezért érvénytelen. Az alperes részletezte, hogy a közös megegyezés aláírásával a felperes a számára anyagi előnyökkel járó kedvezőbb megoldást választotta. Álláspontja szerint a megállapodás megtámadásának nem volt törvényes oka. A munkáltató nem alkalmazott kényszert, nem használt azonnali döntésre való felhívást vagy félelmet keltő kifejezést, a rendkívüli felmondás lehetőségének felmutatása pedig nem tekintendő a munkáltató részéről történt jogellenes fenyegetésnek. Az alperes vitatta azt is, hogy a felperes tévedésre megalapozottan hivatkozhat, mert a munkakönyvet illetően semmiféle téves tájékoztatás nem történt, az eljáró ügyvéd és az ügyvezető igazgató sem erősítette meg a felperest a munkakönyv létezéséről alkotott elképzelésében, hanem azt nyilatkozták, hogy nem tudnak arról, hogy újra bevezették. A szerződés lényeges kérdései tekintetében pedig a felperes részéről nem volt tévedésre hivatkozás. Az alperes nem hogy nem okozott semmiféle jogilag értékelhető tévedést, illetve nem alkalmazott jogellenes fenyegetést, a felperes által előhozott félelmei megnyugtatására még arra is hajlandó volt, hogy a bizonyítottan a felperes által kért nyilatkozatot megfogalmazza és aláírja. Miután az alperes nem adott okot a szerződés megalapozott megtámadására, ezért nem okozhatta a felperes állítólagos korlátozott cselekvőképességét sem. Jogsértés hiányában pedig nem alkalmazhatók vele szemben a jogellenes munkaviszony megszüntetés jogkövetkezményei.
Az alperes azzal is érvelt, hogy a szakértői vélemények egyike sem állította, hogy a felperes belátási képessége teljesen hiányzott, ezért a bíróságok a szakvélemények téves, kiterjesztő értelmezése alapján döntöttek. Az adott helyen és időben jelenlévő személyek tanúvallomásával szemben – miszerint a felperest illetően szokatlant nem észleltek – pedig nincs bizonyíték arra, hogy a felperes korlátozott belátási képessége valóban fennállt, illetve ezt az állapotot az alperes okozhatta vagy felismerhette.
A felülvizsgálati kérelem sérelmezte továbbá a másodfokú bíróságnak a Pp. 247. § (2) bekezdésével összefüggő jogértelmezését, a marasztalás összegszerűsége felülbírálatának elutasítását, mivel a fellebbezés folytán az elsőfokú ítéletnek nem volt olyan rendelkezése, amely jogerőre emelkedett volna, így jogellenesen állapította meg a másodfokú bíróság azt, hogy a fellebbezését törvénybe ütközően terjesztette ki, amikor az elmaradt munkabér számítását vitatta, és a megítélt öthavi átlagkereset eltúlzott voltára hivatkozott.
Az alperes fenntartotta azt a perbeli érvelését is, hogy a felek a megállapodásban nem csupán a munkaviszony megszüntetésében, hanem a mindenre kiterjedő munkaszerződés megszüntetésében állapodtak meg, így az a versenytilalmi rendelkezésre is kihatott.
A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
A perbeli szakvélemények nem állapították meg, hogy a közös megegyezés aláírásakor a felperes ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzott. Ezért az eljárt bíróságok ítéletük indokolásában a felek megállapodását nem semmisség miatt, hanem akarathibára hivatkozva minősítették érvénytelennek. Ugyanakkor nem adták megalapozott indokát annak, hogy a felperes belátási képességének a szakértők által – az esetet követően több mint egy évvel később – vélelmezett csökkenését az alperes munkáltató részéről ki és milyen magatartásával okozta.
Valamely megállapodás érvényességét egymagában a megállapodást megkötő fél belátási képességének korlátozott volta még nem érinti. A megállapodást megtámadó fél akarathibájára, és ebből következően a megállapodás érvénytelenségére csak az Mt. 7. §-ában foglaltak alapján lehet jogszerűen következtetést levonni, tehát akkor, ha a megállapodást megtámadó fél bizonyítja, hogy annak megkötésekor lényeges tényben vagy körülményben tévedett, ezt a tévedését a másik fél okozta vagy azt felismerhette, illetőleg mindkét fél ugyanabban a téves feltevésben volt, vagy a nyilatkozat megtételére jogellenes fenyegetéssel vették rá.
A perbeli esetben a felperes a keresetlevelében az alperes jogellenes fenyegetésére hivatkozva támadta meg a megállapodás érvényességét.
Az eljárt bíróságok ugyanakkor nem állapították meg, hogy az alperes részéről jogellenes fenyegetés történt, emiatt a felperes fellebbezéssel, felülvizsgálati kérelemmel nem élt, a felülvizsgálati ellenkérelmében jogellenes fenyegetést már maga sem állított. A munkaügyi bíróság a felperes pszichés állapota mellett kizárólag azzal érvelt az ítélete indokolásában, hogy a felperes „a munkakönyvet illetően tévedésben volt, és e tévedését a munkáltató részéről eljáró személyek felismerhették volna”.
Nem volt vitatott a perben, hogy a közös megegyezés aláírását megelőzően a munkakönyv és abban történő bejegyzés kérdése felmerült, de az nem volt bizonyított, hogy azt a közös megegyezést kezdeményező alperes hozta volna szóba, továbbá az sem, hogy az alperes a munkakönyvet illetően a felperesnek nem adott megfelelő tájékoztatást. A bizonyítottság hiányát a felperes terhére kellett értékelni [Mt. 7. § (1) bekezdés, Pp. 164. § (1) bekezdés].
A szakvélemények a felperes belátási képességének korlátozottságát a közös megegyezés megkötésének időpontjára visszamenőleg utólag vélelmezték. Ennek során megállapíthatóan nem vették figyelembe a bizonyítási eljárás során feltárt lényeges tényállási elemeket, amelyek értékelését az eljárt bíróságok – az utólagos elmondáson alapuló szakértői vélemények nagyobb bizonyító erejére hivatkozva – a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltakat sértve mellőztek. Így teljesen értékelés nélkül maradt, hogy 2004. július 8-án a közös megegyezés aláírásakor a felperes az anyagi és szakmai érdekeit a helyzethez képest maximálisan felismerve és képviselve tárgyalt és járt el, az érdekeinek megfelelő alperesi nyilatkozat megtételét kérte, ennek megfogalmazása során hosszabb gondolkodási ideje is volt. A perben nem merült fel egyetlen olyan körülmény sem, amely a felperes korlátozott cselekvőképességét egyáltalán nem észlelő közvetlen tanúk szavahihetőségét megkérdőjelezte volna. Kizárólag arra van perbeli adat, hogy miután a felperes a munkahelyéről távozott, zaklatott állapotban volt, és pszichiáterhez fordult, aki utólag szorongásos állapot kialakulását diagnosztizálta nála. A perbeli szakvélemények megállapításai ezen orvosi iraton és a felperesnek a több mint egy évvel későbbi szakértői vizsgálat során tett előadásán, és a felperes ekkori vizsgálatán alapulnak, ezért azokat a fentiekben kifejtettekre is figyelemmel az eljárt bíróságok tévesen értékelték ügydöntőnek, ezért jogszabálysértően vontak le arra jogi következtetést, hogy a közös megegyezés érvénytelen és az alperes a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt annak jogkövetkezményeit köteles a felperesnek megfizetni.
A munkaviszonyt megszüntető közös megegyezés érvényessége ugyanakkor nem zárja ki a munkaszerződés 11. pontja szerinti versenytilalmi megállapodás ellenértékének megalapozott követelését. Az eljárt bíróságok ezért helyesen alkalmazták az e körben kialakult bírói gyakorlatot, miszerint a munkaszerződésbe foglalt versenytilalmi megállapodás fennmarad, ha a felek kizárólag a munkaviszony megszüntetésében állapodtak meg. A felek kifejezett rendelkezése hiányában ugyanis a versenytilalmi megállapodás megszüntetésére akkor sem hivatkozhat az alperes alappal, ha a megállapodás megfogalmazása szerint a munkaszerződés megszüntetéséről rendelkeztek. Azon kitételt pedig, miszerint egymással szemben követelésük nem áll fenn, nem lehet kiterjesztően értelmezni.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek azt a részét, melyben helybenhagyta a munkaügyi bíróság ítéletének az alperest a versenytilalmi megállapodás ellenértékeként 900 000 forintban és kamataiban marasztaló rendelkezését – jogszabálysértés hiányában – a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
(Legf. Bír. Mfv. II. 10.228/2008.)