Vissza az előző oldalra
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága
jogegységi határozata
1/2003. PJE szám
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának gazdasági szakágú jogegységi tanácsa a Polgári Kollégium vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban meghozta a következő
jogegységi határozatot:
A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló, többször módosított 1991. évi IL. törvény (Cstv.) 57. §-ának (3) bekezdésében foglalt korlátozó rendelkezés nemcsak a munkáltató rendes felmondása esetén, hanem a munkavállaló által történő jogszerű rendkívüli felmondás esetén is alkalmazandó.
Ebből következően a jogszerű rendkívüli felmondással élt munkavállalót megillető végkielégítés, illetve felmentési időre járó átlagkereset összegéből is csak a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) rendelkezései alapján járó összeg vehető figyelembe a Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pont szerinti – és így a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontjába sorolandó – felszámolási költségként, míg az ezt meghaladóan a kollektív szerződésben vagy egyedi munkaszerződésben történt megállapodás alapján járó összeget a Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pontjába kell sorolni.
INDOKOLÁS
I.
A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. § (1) bekezdés a) pontjában írt jogkörében a Bszi. 29. § (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatására és annak eredményeként jogegységi határozat meghozatalára tett indítványt abban a jogkérdésben, hogy a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése szerinti korlátozó rendelkezés kizárólag a munkáltató rendes felmondása esetén alkalmazható, vagy alkalmazható a munkavállaló által történő rendkívüli felmondás esetén is, amikor az Mt. a jogkövetkezmények tekintetében a munkáltató rendes felmondásához kapcsolódó jogkövetkezményekre utal.
Az indítványozó a jogegységi határozat meghozatalának a szükségességét azzal indokolta, hogy az eldöntendő jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság felszámolási ügyeket elbíráló két tanácsa eltérő gyakorlatot folytat. A VI. jelű tanács több ügyben kifejtett álláspontja szerint a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése szerinti korlátozó rendelkezést – a jogszabályhely megfogalmazásának megfelelően – kizárólag a munkáltató rendes felmondása esetén kell alkalmazni. Ezzel szemben a VIII. jelű tanács – ugyancsak több ügyben elfoglalt – álláspontja szerint a Cstv. 57. § (3) bekezdés előírását a munkavállaló által történő rendkívüli felmondás esetén is alkalmazni kell, tekintettel arra, hogy az Mt. rendelkezései szerint a munkavállalót ilyen esetben ugyanolyan helyzetbe kell hozni, mintha a munkaviszonya a munkáltató rendes felmondása folytán szűnt volna meg.
II.
A Bszi. 30. §-ának (1) bekezdése alapján öt tagból álló jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a legfőbb ügyész képviselője felszólalásában kifejtette, hogy a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése olyan korlátozó tartalmú rendelkezés, amely nem értelmezhető kiterjesztően. Ebből következően nincs jogszabályi alapja annak, hogy a munkavállaló rendkívüli felmondása esetén a végkielégítést, valamint a felmentési időre járó átlagkeresetet a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával vegyék a felszámolás költségei között figyelembe.
III.
A Cstv. 57. § (2) bekezdés a) pontja értelmében az 57. § (1) bekezdés a) pontjába sorolandó felszámolási költségnek minősül az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatás, ideértve a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítést is. A Cstv. 57. § (3) bekezdés korlátozó rendelkezése folytán azonban a munkáltató rendes felmondása esetén a munkavégzés alóli felmentési időre jutó átlagkereset és végkielégítés összegéből felszámolási költségként legfeljebb olyan összeg vehető figyelembe, amely a munkavállalót az Mt. rendelkezései [92. § (2) bek., 93. § (3) bek., 95. § ] alapján megilletik. Az Mt. 13. § (3) bekezdésének rendelkezése folytán ugyanis nincs akadálya annak, hogy kollektív szerződés, illetve a felek megállapodása a munkavállalóra kedvezőbb módon eltérjen a törvény szabályaitól. Az ily módon magasabb mértékben megállapított végkielégítés, illetve átlagkereset azonban ebben a részében – vagyis a törvényi mértéket meghaladóan – már nem lesz felszámolási költségként – tehát privilegizált követelésként – figyelembe vehető, hanem csak mint magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése a Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pontjába – vagyis sorrendben kedvezőtlenebbül – kerülhet besorolásra.
A Cstv. 57. § (3) bekezdésének tartalma egy összegszerű korlátozás: a jogalkotó a végkielégítésnek, illetve a felmentési időre járó átlagkeresetnek csak a törvényben megállapított mértékét engedi kedvezőbb besorolással figyelembe venni, amivel azt kívánta megakadályozni, hogy egyes munkavállalók a munkáltatóval – különösen a végkielégítés mértékét illetően – kötött előnyös megállapodásaikra tekintettel a többi munkavállalóval (hitelezővel) szemben a kielégítés szempontjából előnyösebb helyzetbe kerülhessenek. A szabályból kitűnő jogelv tehát az, hogy ne lehessen a felek megállapodásán alapuló igényt privilegizált követelésként érvényesíteni, mert ez sértené azoknak a hitelezőknek (munkavállalóknak) az érdekeit, akik nem rendelkeznek ilyen kedvező megállapodással. Kérdés, hogy a Cstv. 57. § (3) bekezdésében említett két juttatás törvényen alapuló, illetve megállapodáson alapuló mértéke tekintetében a besorolás szempontjából tett megkülönböztetés csak a munkáltató rendes felmondása esetére vonatkozik, vagy indokolt ez a megkülönböztetés akkor is, ha a munkavállaló élt rendkívüli felmondással? Más szóval: a Cstv. 57. § (3) bekezdés szerinti korlátozás szempontjából indokolt-e különbséget tenni a munkaviszony megszűnésének e kétféle esete között?
Munkajogi tárgyú hitelezői igények besorolásáról lévén szó a kérdés megválaszolásánál nem hagyhatók figyelmen kívül a munkajogi szabályok és az azokból kitűnő jogelvek, jogalkotói megfontolások. A munkáltató általi rendes felmondás, valamint a munkavállaló részéről történő rendkívüli felmondás két önálló munkajogi jogintézmény, a munkaviszony megszüntetésének két – jogkövetkezményeit tekintve is – eltérő módja. A munkajog azonban éppen a Cstv. 57. §-ának (3) bekezdésében említett két juttatás vagyis a felmentési időre járó átlagkereset, illetőleg a végkielégítés szabályainak alkalmazása szempontjából nem tesz különbséget a munkáltatói rendes felmondás és a munkavállalói rendkívüli felmondás között. Az Mt. 96. §-ának (7) bekezdése értelmében, ha a munkaviszonyt a munkavállaló szünteti meg rendkívüli felmondással a munkáltató köteles részére annyi időre járó átlagkeresetet kifizetni amennyi a munkáltató rendes felmondása esetén járna, továbbá megfelelően alkalmazni kell a végkielégítés szabályait is. A jogalkotó ezzel a törvényi analógiát tartalmazó rendelkezéssel azt kívánta biztosítani, hogy az ott említett két juttatás szempontjából a jogszerű rendkívüli felmondással élt munkavállaló ne kerüljön hátrányosabb helyzetbe annál, mintha a munkáltató mondott volna fel neki. A munkaügyi szabályozásban kifejeződő jogelv egyértelműen az, hogy a jogilag védett érdek – nevezetesen a munkaviszonya önhibáján kívül történt megszűnése miatt jövedelem nélkül maradt munkavállalók átmeneti ellátásának a biztosítása – azonossága folytán nem indokolt különbséget tenni a tárgyalt két juttatás szempontjából a munkaviszony megszűnésének említett két esete között.
A jogegységi tanács álláspontja szerint a munkajogi szabályozásban kifejezésre jutó jogelvet és törvényi analógiát indokolt alapul venni a Cstv. 57. § (3) bekezdése szabályának az értelmezésekor is. A munkáltató felszámolás alá kerülése ugyanis nem jelent olyan változást, amely a munkavállalók között a munkaviszony megszűnésének szóban levő két módja szerinti megkülönböztetést tenne indokolttá. Ha a gazdálkodás rendes menete alatt a munkajogi szabályozás a végkielégítés, illetve a felmentési időre járó átlagkereset szempontjából nem tesz különbséget a munkáltatók jogi helyzetében a szerint, hogy munkaviszonyuk saját rendkívüli felmondásuk, vagy a munkáltató rendes felmondása folytán szűnt meg, akkor semmi sem indokolja azt, hogy a felszámolási eljárás során a rendkívüli felmondással élő munkavállaló a besorolás tekintetében kedvezőbb helyzetbe kerüljön.
Ha ugyanis szó szerinti jogértelmezéssel a Cstv. 57. § (3) bekezdés korlátozó rendelkezését csak a munkáltató rendes felmondása esetére vonatkoztatnánk, akkor ez azzal a nem kívánt eredménnyel járhatna, hogy azok a munkavállalók, akik a munkáltatói rendes felmondást meg nem várva jogszerű rendkívüli felmondással élnek, a Cstv. 57. § (1) bekezdés a) pontja szerinti privilegizált besorolás folytán a kollektív szerződés vagy egyedi megállapodás szerinti teljes mértékben juthatnának hozzá a végkielégítéshez, valamint a felmentési időre járó átlagkeresethez. Azoknak a munkavállalóknak pedig, akik megvárják a munkáltató rendes felmondását, erre csak a törvény szerinti mértékben lenne esélyük, mert az azt meghaladó igényük már a Cstv. 57. § (1) bekezdés d) pontja szerinti hátrányosabb besorolásba kerül.
A felszámolási eljárás során az elsődlegesen érvényesülő szempont a hitelezők védelme, és ezt kell szem előtt tartani a felszámolási jogszabályok értelmezése során is. A Cstv. 57. § (3) bekezdés szó szerinti értelmezése a besorolásnál a többi hitelező (munkavállaló) hátrányára juttatná kedvezőbb helyzetbe a rendkívüli felmondással élő munkavállalókat, ami nem lehetett a jogalkotó szándéka. A Cstv. 57. § (3) bekezdésének megfogalmazásakor a jogalkotó nyílván azért használta a ,,munkáltató rendes felmondása esetén'' megjelölést, mert a munkajogi szabályok szerint főszabályként a munkáltató általi rendes felmondás esetén fizethető a munkavállalónak végkielégítés, a felmentési időre járó átlagkereset. Ezek a munkajogi jogintézmények tehát alapvetően a munkáltatói rendes felmondáshoz kapcsolódnak. A Cstv. 57. § (3) bekezdésének szabálya azonban – lényegi tartalma szerint – nem a munkaviszony megszűnésének módjai tekintetében akart megkülönböztetést tenni, hanem a juttatások törvényen alapuló, illetve – kollektív szerződésbe, vagy egyedi munkaszerződésbe foglalt – megállapodáson alapuló mértéke között kívánt a besorolást érintően különbséget tenni.
Ezért a jogegységi tanács – az Mt. 96. § (7) bekezdés törvényi analógiájára is figyelemmel – a Cstv. 57. § (3) bekezdés korlátozó szabályának olyan értelmezését tartja indokoltnak, amely nem tesz különbséget a munkavállalók végkielégítésen, illetve felmentési időre járó átlagkereseten alapuló igényeinek a besorolása között a szerint, hogy munkaviszonyuk milyen módon szűnt meg.
A kifejtett indokok alapján a jogegységi tanács – a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján – a rendelkező rész szerint határozott.