Vissza az előző oldalra
MK EBH 2000/354.
Nem felel meg a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének, ha a munkáltató a gazdálkodása körében felmerült okból nem kívánja a munkavállaló foglalkoztatását, emiatt határozott szóbeli ígéretet tesz a rendes felmondás közlésére, de az erről szóló okirat aláírását – noha a felmentési időről írásban rendelkezett – utóbb megtagadja, a munkáltatónak ez a magatartása a munkavállaló rendkívüli felmondását megalapozta [Mt. 3. § (1) bek., 96. § (1) bek. a) pont].
A felperes az 1974 óta fennálló munkaviszonyát 1998. augusztus 26-án rendkívüli felmondással megszüntette. Keresetében az Mt. 96. §-a (7) bekezdése szerinti járandóságai, illetve kártérítés megfizetését kérte.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította a rendkívüli felmondás jogszerűségét és a felperes munkaviszonyának “1996. augusztus 26-án” történt megszűnését, továbbá az alperest végkielégítés (554 010 forint) és felmondási időre járó átlagkereset (453 420 forint) megfizetésére kötelezte.
Az ítélet indokolásában megállapított tényállás szerint a munkaügyi osztályvezető munkakört betöltő felperes – miután a munkáltató tudomására hozta, hogy az alperesnél tervezett létszámleépítés során munkaviszonya közeli megszüntetése várható – a vezérigazgatóval történt előzetes megállapodás alapján 1998. augusztus 14-én elkészítette az 1998. szeptember 1-jei hatályú munkáltatói rendes felmondásról szóló intézkedést, és az igazolásokat, valamint az alperes főkönyvelőjével a munkakör átadásáról, átvételéről szóló jegyzéket. A vezérigazgató azonban az utolsó munkában töltött munkanap végén a felmondás aláírását megtagadta azzal, hogy a felperes munkaviszonya megszüntetéséhez csak közös megegyezés vagy munkavállalói rendes felmondás címén járul hozzá; pénzügyi fedezet hiányára hivatkozva.
A felperes ezt követően rendkívüli felmondással élt, amelyet a munkáltató előbbi magatartásával indokolt. Sérelmezte, hogy a munkáltató a munkájára nem tartott igényt, de eljárásával a jogos járandóságaitól kívánta megfosztani.
A munkaügyi bíróság a rendkívüli felmondást jogszerűnek találta. Úgy értékelte a perbeli tényeket, hogy a munkáltató határozott ígéretével szembekerülve járt el, amikor az utasítására elkészített munkáltatói rendes felmondás aláírását megtagadta, amely kizárólag azt célozta, hogy a felperest a jogos járandóságaitól megfossza. Ezért az alperest az Mt. 96. §-ának (7) bekezdése alapján elmarasztalta.
A peres felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével a rendkívüli felmondás jogszerűségét nézve helybenhagyta azzal, hogy a felperes munkaviszonya az alperesnél helyesen 1998. augusztus 26-án szűnt meg. Egyebekben, az összegszerű kereseti kérelmek tekintetében az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és ebben a körben az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság – a tényállást kiegészítve – megállapította, hogy az alperes vezérigazgatója a felperes szabadsága és felmentési ideje kiadásáról szóló, a felmondáshoz kapcsolódó iratot aláírta, és pecsétjével ellátta. A felperest 1998. augusztus 24-én, amikor ismételten beszélni kívánt a vezérigazgatóval, a portaszolgálat – nyilvánvalóan felsőbb utasításra – az épületbe be sem akarta engedni. Ezeket is figyelembe véve a másodfokú bíróság bizonyítottnak találta, hogy az alperes volt az, aki a felperes munkaviszonyának fenntartását nem kívánta, ugyanakkor a munkáltatói rendes felmondás esetén járó anyagi juttatásokat nem akarta megfizetni. Ezt a rendeltetésellenes joggyakorlás tilalmába ütköző magatartást a rendkívüli felmondás jogszerű indokának fogadta el.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát kérte. A bizonyítékok mérlegelését támadta. Álláspontja szerint okszerűtlen következtetéssel állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes nem öntevékenyen állította ki a munkaviszony megszűnésével kapcsolatos iratokat. Állította, hogy a munkaviszony megszüntetése helyett a munkaviszony további fenntartásának lehetőségét is közölték felperessel. Tagadta, hogy szándéka arra irányult volna, hogy a felperes munkaviszonya végkielégítés nélkül szűnjön meg.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek nincs helye. A Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok megállapítása során nincs-e – jogszabálysértést megalapozó – nyilvánvalóan okszerűtlen következtetés.
A felperes felmentési idejének kiadását naptárszerűen tartalmazó iratot az alperes vezérigazgatója aláírta.
Felmentési idő felperest csak munkáltatói rendes felmondás esetén illeti meg.
Így az előbbi okirati bizonyítékokból okszerűen lehet arra következtetni, hogy a felek között előzetesen a munkáltatói rendes felmondás tárgyában konkrét – az időpontokra is kiterjedő – tárgyalás folyt, illetve a munkáltató részéről arra határozott szóbeli nyilatkozat történt.
A felperes munkaviszonyának változatlan feltételekkel való fenntartására vonatkozó munkáltatói szándéknak a perbeli adatok ellentmondanak, és azt a felülvizsgálati kérelemben előadottak is cáfolják. Ezért nem okszerűtlen az a következtetés, miszerint az alperes a felperes munkaviszonyát nem kívánta fenntartani.
Az előbbiekből következően a Legfelsőbb Bíróság a tényállás megállapításának támadását – jogszabálysértés hiányában – nem találta alaposnak.
Az irányadó tényállás alapján levont jogi következtetés sem jogszabálysértő. A rendkívüli felmondás indokául megjelölt és bizonyított munkáltatói magatartás a rendkívüli felmondást az Mt. 96. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint megalapozta.
Helyesen indult ki abból a bíróság, hogy a munkáltató rendes felmondási joga gyakorlása felől maga dönthet, arra nem kötelezhető. A perbeli eset körülményeiből azonban a rendeltetésszerű joggyakorlás kötelezettségének szándékos megsértésére alappal következtetett. Ha a munkáltató a munkavállalót a munkaszerződés szerinti feltételekkel a továbbiakban nem kívánta foglalkoztatni, és erre tekintettel a felmondásra határozott ígéretet tett, továbbá ezt a felmentési idő kiadásáról szóló irat aláírásával meg is erősítette, a felmondás aláírását ugyanezen a napon – valamely időközben bekövetkezett akadály bizonyítása nélkül – rendeltetésszerű joggyakorlás mellett nem tagadhatta volna meg. Abból pedig, hogy az aláírás megtagadásával egyidejűleg a közös megegyezéssel vagy munkavállalói rendes felmondással való megszüntetést szorgalmazta, a munkaviszony megszüntetésének csak ezt a módját tartotta lehetségesnek, nyilvánvalóan következik a felmondással járó kötelezettségek alóli mentesülésre irányuló szándéka, holott a munkaviszony megszüntetését a munkáltató működésével összefüggő ok tette indokolttá.
Az alperes előbbi magatartásával az együttműködési kötelezettségét is megsértette (Mt. 3. § (1) bekezdés).
A felperes ezért a munkáltató lényeges kötelezettségének szándékos és jelentős mértékű megszegése folytán a rendkívüli felmondással jogszerűen élt.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 10 840/1999. sz.)