Vissza az előző oldalra
KK BH 1997/99
A túlmunkára vonatkozó szabályokat megszegi, aki – e szabályok megkerülése végett – színlelt megbízási szerződést köt [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 8. § (1) bek., 127. §, Ptk. 207. § (1) és (4) bek.].
Az elsőfokú közigazgatási hatóság a felperesnél 1994. október 12-én tartott munkaügyi ellenőrzés után hozta meg határozatát, amelyben kötelezte a felperest, hogy a túlmunkára vonatkozó rendelkezéseket - 1994. november 12-i határidővel - tartsa be.
A határozat ellen a felperes fellebbezett, előadva, hogy az elsőfokú közigazgatási szerv által túlmunkaként értékelt jogviszony nem munkaviszony, arra a felperes és a munkavállalók között létrejött megbízási szerződés alapján került sor, így a túlmunka mértékére vonatkozó szabályokat nem is sérthette meg, a határozat alaptalan.
Az alperes - a teljesítési határidő kivételével - az elsőfokú határozatot helybenhagyta, rámutatva, hogy a megbízási szerződés valójában a túlmunkavégzés szabályainak a megkerülésére irányul, ezért semmis, és helyette a munkaviszonyra vonatkozó jogszabályt kell alkalmazni.
A felperes keresetében az alperesi határozat felülvizsgálat keretében való hatályon kívül helyezését kérte, állítva, hogy közte és a dolgozók között megbízási jogiszony jött létre, így a túlmunkára vonatkozó rendelkezések megsértésére nem került sor, az alperesi határozat tehát jogszabálysértő.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte. Az elsőfokú ítélet indokolásában foglaltak szerint a felperes a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 126-129. §-aiban a rendkívüli munkavégzésre - így a túlmunkára - vonatkozó szabályokat nem szegte meg, mert a szerződéskötési szabadság elvének megfelelően saját munkavállalóival konkrét munka elvégzésére irányuló megbízási szerződést kötött. Az általa folytatott gyakorlatot mind az alperes, mind az első fokon eljárt közigazgatási szerv tévesen értékelte jogszabálysértőnek.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Álláspontja szerint a szerződést kötő felek tényleges akarata nem megbízási jogviszony létrehozására irányult, hanem a munkaidő meghosszabbítására.
A megbízottak ugyanazt a tevékenységet végezték, mint rendes munkaidejükben, díjazásuk a teljesítményüktől függött. Az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontra alapozta döntését, ugyanakkor a keresettel támadott közigazgatási határozat jogszabályt nem sértett.
A jogerős másodfokú ítélet felülvizsgálata iránt a felperes nyújtott be kérelmet, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát vagy a másodfokú bíróság új határozat hozatalára való utasítását kérte. Előadta, hogy hatályos jogszabály nem tiltja a munkavállaló és a munkáltató között munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítését, ugyanakkor a Ptk. 478. §-a nem zárja ki az eleve eredményhez kötött díjazási forma megállapodásban történő rögzítését. A felek megállapodása - álláspontja szerint - függelmi viszonyt nem tartalmaz, a tevékenység folyamatos és rendszeres végzése és a munkabér ennek megfelelő folyósítása sem állt fenn, így a másodfokú bíróság tévesen minősítette a perbeli szerződést.
Az alperes ellenkérelmében a másodfokú ítélet hatályában való fenntartását kérte, előadva, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmét elkésetten terjesztette elő, és az egyébként is megalapozatlan. Továbbra is fenntartotta azon jogi álláspontját, hogy a perbeli "megbízási szerződés" minden szempontból a munkaszerződés ismérveinek felel meg, a felek valódi akarata a munkaidő meghosszabbításra irányult, ezáltal a túlmunkára vonatkozó előírások megszegését eredményezte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése is kimondja, hogy a szerződési nyilatkozatot úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményére tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. A bírósági gyakorlat egységes a tekintetben, hogy a jogviszony minősítése, a szerződés jellegének megítélése szempontjából nem az elnevezésnek, hanem a tartalmi elemeknek van döntő jelentőségük. A Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése értelmében a színlelt szerződés semmis, ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ezért a jelen jogvita elbírálása során sem lehetett döntő jelentősége annak, hogy a felperes és a vele szerződést kötő magánszemély hogyan minősítették szerződésüket, mert ha közöttük - annak tartalma szerint - munkaviszony állt fenn, azt a szerződést kötő felek akarata sem vonhatta ki a munkajog szabályai alól.
A felperes és a magánszemély között - a becsatolt szerződésben foglaltak szerint - konkrét munkavégzésre irányuló megállapodás jött létre, melynek során a magánszemély köteles volt a felperes kijelölt képviselőjével a szükséges egyeztetéseket elvégezni, annak iránymutatásait, utasításait a munkavégzés során betartani. A szerződés ezen tartalma, a jogviszony egészének a dolgozóra, a "megbízottra" gyakorolt hatása azt támasztja alá, hogy a magánszemély a munkát a felperes dolgozójának utasításai szerint, azoknak alávetve volt köteles végezni, és az elvégzett munkáért - ahogyan a szerződés 10. pontja tartalmazza - munkadíjban részesült. A magánszemély a munkát nem a saját belátása szerint, de a felperes székhelyén és a felperes munkaeszközeivel végezte. A felperesnek a munkavégzés részleteire is kiterjedő utasításadási joga volt. Mindezek azt igazolják, hogy a felperes szerződéskötési célja arra irányult, hogy a magánszemélyeket, mint dolgozókat a Munka Törvénykönyve által megengedett munkaidőn túl is foglalkoztassa az erre irányuló kogens szabályokat megkerülve.
Helyesen határozott tehát a másodfokú bíróság, amikor úgy találta, hogy a szerződést kötő felek tényleges akarata nem megbízási jogviszony létrehozására irányult, hanem a munkaidő meghosszabbítására és a túlmunkát szabályozó előírások megkerülésére. Az alperes helyesen állapította meg, hogy az Mt. 8. §-ának (1) bekezdése alapján semmisnek minősül a túlmunkára vonatkozó, az Mt. 127-129. §-ai rendelkezéseibe ütköző megállapodás. A közigazgatási hatóság részéről jogszabálysértés nem történt, ezért helyesen járt el a másodfokú bíróság, amikor ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a keresetet elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelmét a részére nyitva álló határidőn belül, 1995. október 16-án postára adta, így azt elkésettség okából nem lehetett elutasítani.
A felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálása során mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a felülvizsgálni kért jogerős ítéletről megállapította, hogy az a jogszabályoknak megfelel, és ezért annak hatályában való fenntartásáról döntött. (Legf. Bír. Kfv. II. 28.044/1995. sz.)