Vissza az előző oldalra
MK EBH 2002/690
A munkaszerződésnek az a kikötése, hogy a munkavállaló a helyettesítéséről maga köteles gondoskodni, semmis, így arra rendkívüli felmondás nem alapítható [Mt. 8. § (1) bek., 103. § (1) bek. d) pont].
Az alperes az I. és II. rendű felperessel 1994. május 30-án kötött munkaszerződést tanár-igazgatóhelyettes, illetve tanár munkakör ellátására.
Az alperes az I. rendű felperes munkaviszonyát az 1995. február 2-án, a II. rendű felperesét az 1995. február 1-jén közölt intézkedéssel azonnali hatállyal megszüntette. Az I. rendű felperes tekintetében a jognyilatkozatát azzal indokolta, hogy 1995. január 19-étől a munkáját nem látta el, és a helyettesítéséről nem gondoskodott. Az alperes a II. rendű felperes vonatkozásában arra hivatkozott, hogy az 1994. december 16-ai általános ellenőrzés az óraadási kötelezettség elmulasztását, az 1995. január 31-ei ismételt ellenőrzés a tehetséggondozó órák elmaradását tárta fel. Az alperes a felmondásban a felperesekkel kötött vállalkozási szerződésre hivatkozott.
A felperesek keresetükben a munkaviszonyuk jogellenes megszüntetése megállapítását, és a munkaviszony helyreállítása mellőzésével elmaradt munkabért, felmentési időre járó átlagkeresetet és végkielégítés megfizetését kérték.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította a rendkívüli felmondások jogellenességét, és rendelkezett arról, hogy a felperesek munkaviszonya az ítélet jogerőre emelkedése napján szűnik meg. Kötelezte az alperest elmaradt bér, végkielégítés és felmondási illetmény megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság a felek közt létrejött munkaviszonyra tekintettel a perbeli intézkedéseket, azok jogszerűségét a rendkívüli felmondásnak az Mt. 96. §-ában szabályozott feltételei alapján vizsgálta.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint az I. rendű felperes a perbeli időszakban keresőképtelen volt, ezért munkavégzési kötelezettsége nem állt fenn, továbbá a helyettesítéséről nem neki, hanem a munkáltatónak kellett volna gondoskodnia. Ezért – kötelezettségszegés hiányában – a rendkívüli felmondást jogellenesnek minősítette. A II. rendű felperes vonatkozásában a munkaügyi bíróság nem találta bizonyítottnak a rendkívüli felmondás indokait, mivel az alperes az intézkedésben hivatkozott 1994. december 16-ai ellenőrzés jegyzőkönyvét nem csatolta, az 1995. február 1-ei jegyzőkönyv pedig nem a rendkívüli felmondásban hivatkozottakat tartalmazta. Az elsőfokú bíróság a kereset szerint a rendkívüli felmondások jogellenessége alapján a perbeli időben hatályos Mt. 100. §-ában szabályozottak szerint marasztalta az alperest.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és a felpereseknek a végkielégítésre, valamint a felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére irányuló kereseti kérelmét elutasította. Megállapította, hogy a felperesek közalkalmazotti jogviszonya az alperesnél 1999. május 7-én közös megegyezéssel szűnt meg. Az elsőfokú ítéletnek az elmaradt illetmény, illetménykiegészítés és perköltség fizetésére vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta.
A másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját arról, hogy a felek között nem vállalkozási jogviszony jött létre, az elsőfokú bíróság megállapításával ellentétben azonban a jogviszonyt nem munkaviszonynak, hanem közalkalmazotti jogviszonynak minősítette, és az alperes intézkedései időpontjában hatályos Kjt. 34. §-a alapján döntött a végkielégítés, valamint a felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére kötelezés mellőzéséről.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A Legfelsőbb Bíróság osztotta a jogviszony minősítését illetően az elsőfokú bíróság jogi álláspontját arról, hogy az alperes intézkedését a felek között létrejött munkaviszonyra tekintettel az Mt. alapján kell elbírálni, mivel az alperes alapítványi iskola, amelyre a jogviszonyok fennállásakor hatályban volt Kjt. 1. § (1) bekezdésének hatálya nem terjedt ki. Az új eljárásban a másodfokú bíróságnak az alperes fellebbezését abból kiindulva kell érdemben elbírálni, hogy a felek között munkaviszony állt fenn.
A másodfokú bíróság az új eljárásban hozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgyára vonatkozóan helybenhagyta azzal, hogy a felperesek munkaviszonya az alperesnél 2001. április 11-én szűnt meg, ezért a felpereseket a megítélt végkielégítés és felmentési időre járó bér után kamat nem illeti meg. Mellőzte továbbá az alperes illetékben való marasztalását.
A másodfokú bíróság a helyesen feltárt tényállás alapján helytállónak találta a munkaügyi bíróság által levont jogi következtetést. Rámutatott, hogy a rendkívüli felmondásban nem közölt indok tekintetében nincs helye bizonyítás lefolytatásának a jogellenesség vizsgálata körében. A II. rendű felperes vonatkozásában kifejtette még, hogy az 1994. december 16-ai ellenőrzés alapján az intézkedésben közölt hiányosságokra nézve az alperes elmulasztotta az Mt. 96. § (3) bekezdésében előírt szubjektív határidőt, a másik ellenőrzés jegyzőkönyvéből pedig nem állapítható meg, hogy az alperes betartotta-e a hat hónapos objektív határidőt. Alaptalannak minősítette a fellebbezést az összegszerűség tekintetében is, mert a munkaügyi bíróság a munkabérek kiszámításánál az Mt. 152. §-ában előírtak szerint járt el.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletet a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésébe ütköző törvénysértés miatt támadta, és lényegében a kereseteket elutasító határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság a döntése alapjául szolgáló tényállást iratellenesen, a logika szabályaiba ütköző módon állapította meg. Nem értékelte a bíróság az I. rendű felperes rendkívüli felmondásában közölt indokot, miszerint munkáját nem fokozott gondossággal látta el, mert nem fedte fel a II. rendű felperes tevékenysége hiányosságait. A perben becsatolt napló adatai bizonyították a II. rendű felperes terhére róttakat, vagyis azt, hogy általa meg nem tartott órákat számolt el, és fizettetett ki. Alaptalannak tartotta a II. rendű felperes tekintetében az elkésettségre vonatkozó jogerős ítéleti álláspontot, mert az I. rendű felperes vétkességét az összes körülmény ismeretében dönthette el, amihez a megelőző magatartásait is értékelhette. Álláspontja alátámasztására a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésére hivatkozott. Az alperes sérelmezte továbbá a jogellenesség jogkövetkezményei tekintetében annak figyelmen kívül hagyását, hogy „a felperesek a fizetésüket mint egy vállalkozó” kapták, jövedelmükbe a járulékok be voltak építve, ezért a bíróságnak a „nettó jövedelmet” kiszámítva (a terheket levonva) kellett volna a járandóságokat megállapítania. Kifogásolta még annak vizsgálata hiányát, hogy az I. rendű felperes a betegségét a munkáltatónak igazolta-e.
A felperesek a felülvizsgálati kérelemre tett „észrevételükben” „a felülvizsgálati kérelem elutasítását” kérték.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálatot megalapozó, a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértés megállapítására a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen, iratellenes, logikailag ellentmondásos értékelése alapján kerülhet sor. Az adott esetben a felülvizsgálati kérelemben felhozottak alapján a Legfelsőbb Bíróság ilyen jogszabálysértést nem látott megállapíthatónak.
A rendkívüli felmondás megalapozottsága, a kötelezettségszegések valósága és súlya tekintetében a bizonyítás az alperest terhelte.
A munkaügyi bíróság helytállóan állapította meg, hogy az I. rendű felperest az alperessel fennállt munkaviszonyában a keresőképtelensége alatt – amelyről a per aggálytalan adatai szerint az alperes igazgatója tudomással bírt, és a helyettesítésre az 1995. január 19-én kelt intézkedésével utasítást adott, – munkavégzési kötelezettség nem terhelte [Mt. 107. § c) pont], és a helyettes biztosításának kötelezettsége sem állt fenn, az I. rendű felperessel kötött munkaszerződés erre vonatkozó kikötése semmis [Mt. 103. § (1) bekezdés d) pont]. Az alperes a perben továbbá a rendkívüli felmondásban általánosságban hivatkozott kötelezettségszegést – általános ellenőrzés elmulasztása – nem bizonyította, erre vonatkozó bizonyítási indítványa nem volt. A II. rendű felperes terhére róttakat az alperes ugyancsak nem bizonyította. A becsatolt napló alapján a bíróságok nem voltak abban a helyzetben, hogy abból az alperes által állított, a II. rendű felperes által vitatott órák megtartására, illetve elmulasztására megalapozott következtetést levonhattak volna. Az órák „elszámolására” vonatkozó hivatkozás a felek között fennállt munkaviszony alapján kötelezettségszegésként nem volt értelmezhető. Ebből következően ennek ellenőrzése elmulasztása I. rendű felperes terhére sem róható.
Az alperes a perben nem bizonyította a rendkívüli felmondásban hivatkozott ellenőrzéseket, az ellenőrzések által feltárt, a munkaviszonyból eredő minősített kötelezettségszegést, az elkövetés időpontját, ezért a másodfokú bíróság megalapozottan mutatott rá, hogy az alperes a joggyakorlás határideje betartását sem bizonyította.
A munkaügyi bíróság az alperest a felperesekkel kötött munkaszerződésben meghatározott munkabér alapján marasztalhatta a jogellenesség jogkövetkezményeiben; a marasztalást a másodfokú bíróság törvénysértés nélkül hagyta helyben. Mindezt nem érinti, hogy az alperes a „kötelezően levonandó járulékokat” a felperesektől nem vonta le. A munkaviszonyban a munkabért bruttó összegben kell számításba venni, alperes a „nettó jövedelem alapján való számítás” hiányát minden jogszabályi alapot nélkülözően sérelmezte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 10.923/2001/3. sz.)