Vissza az előző oldalra
MK EBH 2007/1630
Kényszer alkalmazását nem lehet megállapítani, ha a fél nem vitatja a közös megegyezésre irányuló tárgyalás nyugodt légkörét, továbbá azt, hogy kérése esetén részére a munkáltató gondolkodási időt biztosított volna [Mt. 7. §].
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította a felperes munkaviszonyának 2006. április 30-ával közös megegyezéssel történő megszüntetéséről szóló megállapodás érvénytelenségét, és kötelezte az alperest 610 198 forint, valamint az elsőfokú ítélettől az ítélet jogerőre emelkedéséig naptári naponként további 4454 forint megfizetésére.
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint a felperes gyermekfelügyelő munkakörben dolgozott az alperesnél. Az intézményvezető 2006. január 5-én és április 26-án írásbeli figyelmeztetésben részesítette, ez utóbbi napon az írásbeli figyelmeztetés miatt a felek között szóváltás alakult ki. Ezt követően az intézményvezető a felperes elé tárt egy megállapodást a munkaviszonya közös megegyezéssel történő megszüntetéséről, és arra az esetre, ha ezt nem fogadja el, rendkívüli felmondást helyezett kilátásba. Tájékoztatta a felperest, hogy a közös megegyezés a munkanélküli-járadékra jogosultság szempontjából előnyösebb a számára. A felperes a megállapodást konzultálás céljából el kívánta vinni, amihez az intézményvezető nem járult hozzá, majd ezt követően a felperes a megállapodást aláírta.
A felperes a keresetében arra hivatkozott, hogy az alperes által teremtett körülmények kényszerítőleg hatottak rá, az alperes megfosztotta az átgondolt döntés lehetőségétől.
A munkaügyi bíróság úgy ítélte meg, hogy az intézményvezető nem kellően tájékoztatta a felperest a munkaviszony megszüntetés feltételeiről, a felperes számára a megfontolt döntés meghozatalára nem hagyott elegendő időt, a jogi feltételekben járatlan felperesre ezek a körülmények kényszerítőleg hatottak, ezért a megállapodás érvénytelen. Mindezek alapján marasztalta az alperest a felperes által igényelt elmaradt munkabérben. Az ítélet indokolása szerint a munkaviszonyra tekintettel a felperes 13. havi juttatás iránti igénye alaptalan volt.
Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével a 13. havi külön juttatás megfizetésére irányuló keresetet elutasítottnak tekintette, az ítéletnek a fellebbezéssel nem támadott rendelkezését nem érintette, fellebbezett részében az ítéletet megváltoztatta, és a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság helytelennek találta a munkaügyi bíróság következtetését, mivel álláspontja szerint a munkaügyi bíróság több releváns tényt figyelmen kívül hagyott; így azt, hogy a felperes a megállapodást áttanulmányozhatta, a megállapodás utalt a szabad akaratból történő aláírásra és a felperes azt így írta alá, előtte közötte és az intézményvezető között beszélgetés zajlott, a véleményét elmondhatta, továbbá az igazgatónő a leglényegesebb jogi következményekről tájékoztatta. Figyelembe vette továbbá a főiskolai tanulmányokat folytató felperes munkaköréből eredő élettapasztalatait, és úgy ítélte meg, hogy mindezek alapján nem állapítható meg a felperes kényszerhelyzetbe hozása és megfélemlítése.
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú ítélet helybenhagyása iránt a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben az ügy érdemére kiható jogszabálysértésként az Mt. 4. §-a, 7. §-ának (1) bekezdése, valamint a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2001/340. számú eseti döntésében kifejtett érvelése megsértését jelölte meg. Álláspontja alátámasztására jogban járatlanságára hivatkozott, miszerint a rendkívüli felmondás tekintetében semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett, így nem volt tőle elvárható, hogy negyedóra alatt megfelelő döntést hozzon. Az alperes nem tette lehetővé, hogy jogi szakemberrel konzultálhasson, a magatartása a jóhiszemű joggyakorlás követelményével ellentétes volt. A 13. havi juttatás tekintetében a Pp. 237. §-ának megsértésére hivatkozott, mivel szerinte a másodfokú bíróság tévedett. A munkaügyi bíróság ugyanis egy másik ügyben ítéletével kötelezte az alperest ezen a jogcímen 75 826 forint megfizetésére.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. A felperes ezt követően benyújtott észrevételében lényegében megerősítette eddigi álláspontját.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jelen felülvizsgálati eljárás tárgyát képező ügyben a munkaügyi bíróság nem ítélte meg a felperes által igényelt 13. havi juttatást, az ítélet rendelkező része nem tartalmaz erre vonatkozó marasztalást, az indokolás pedig egyértelmű az elutasítás indokát illetően is. A másodfokú bíróság ezért – az elsőfokú ítélet rendelkező része hiányát pótolva – helytállóan rögzítette, hogy a 13. havi juttatásra vonatkozó kereseti kérelmet elutasítottnak tekinti, arra is figyelemmel, hogy a felperes fellebbezéssel nem élt. A felperes felülvizsgálati érvelése mindezeket nem érintheti, mivel olyan döntésekre hivatkozik, amelyekre jelen felülvizsgálati eljárás nem terjed ki.
A másodfokú bíróság – ellentétben a munkaügyi bírósággal – valamennyi perbeli bizonyítékot értékelt, és mérlegelte a közös megegyezésre vonatkozó megállapodás megkötésének összes körülményét [Pp. 206. § (1) bekezdés], mérlegelését kellően indokolta [Pp. 221. § (1) bekezdés].
A felperes a keresetét kényszerre és jogellenes fenyegetésre alapította, egyfelől a rendkívüli felmondással fenyegetettség, másfelől a kellően megfontolt döntés meghozatalát megakadályozó, alperes által teremtett körülmények miatt.
A hosszú ideje egységes bírói gyakorlat értelmében nem jelent jogellenes fenyegetést egymagában a munkavállaló által elkövetett kötelezettségszegés miatt a jogszerű szankcionáló eljárás munkáltató általi kilátásba helyezése [BH 1998/50.; 2002/74.]. Az érvénytelenségre alapozott munkaügyi jogvitában nincs jelentősége, és konkrét munkáltatói jognyilatkozat hiányában nem is vizsgálható, hogy a rendkívüli felmondás megalapozott lett volna-e.
A munkaügyi bíróság tanúként meghallgatta a perbeli megállapodás megkötésekor jelen volt gyermekvédelmi ügyintézőt, akinek előadása szerint a megbeszélés „úgymond normális mederben zajlott”, a tanú a felperesen is azt látta, hogy „csendesen végig gondolja magában a dolgokat” (a megbeszélésen az igazgatónő a többszöri szóbeli és írásbeli figyelmeztetésre hivatkozott, „súlyosak” voltak a problémák), és „utána döntött”. A tanú határozottan nyilatkozott arról, hogy kényszerhelyzet nem volt. A tanúnyilatkozatot mindezek tekintetében a jelen lévő felperes nem vitatta, mindezekre észrevételt nem tett, bizonyítási indítványa nem volt. A felperes az intézményvezetőnek arra az előadására sem tett észrevételt, miszerint: „amennyiben a felperes gondolkodási időt kért volna, azt a számára is biztosítottuk volna, a felperes azonban nem gondolkodási időt kért, hanem azt, hogy a közös megegyezést hadd vigye magával ... nem tartottam szükségesnek, hogy valakivel ezt megkonzultálja, mivel arra a papírra nem volt semmi különös ráírva. Ezt követően a felperes a közös megegyezést aláírta”.
Mindezek alapján nem jogszabálysértő, hogy a másodfokú bíróság az összes perbeli körülmény mérlegelésével nem találta bizonyítottnak a felperes által hivatkozott érvénytelenségi okot [Pp. 206. § (1) bekezdés, 164. § (1) bekezdés]. A megállapodás megkötésével kapcsolatos eltérő körülményekre tekintettel a jogerős ítélet nem ellentétes a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott eseti döntéssel.
A felperes a perbeli igényét az Mt. 7. §-ára alapította, ezért a felülvizsgálati eljárásban az Mt. 4. §-ára alapított jogsértés nem volt vizsgálható, mivel a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel csak az első- és a másodfokú eljárás tárgyát képező kérdésben támadható [Pp. 270. § (1) bekezdés; BH 2001/172.; 2002/283.].
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Legf.Bír. Mfv. I. 10.253/2007.)