Vissza az előző oldalra
MÜ BH 2009/371
A jövőben járó munkabérről szóló előzetes lemondás érvénytelen [Mt. 8. § (2) bekezdés].
Az elsőfokú bíróság által megállapított és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint [Pp. 275. § (1) bekezdés] a felperes 2001. január 8-án létesített az alperessel munkaviszonyt marketing vezető munkakörben. A felperes munkavégzésének helye egy üzletközpontban kialakított irodaépületben volt, ahol a munkavállalók a munkába érkezés és távozás időpontját az irodavezető asztalán elhelyezett jelenléti íven vezették. 2004. év során az alperes cégvezetője időnként a jelenléti ívet személyesen átnézte, azonban azon a feltüntetett adatok valóságtartalmát nem vizsgálta. A felperes 2004. augusztus hónapban a jelenléti íven 580 perc túlmunkavégzést tüntetett fel. A felek 2004. szeptember 2-án megállapodást kötöttek, amely szerint a munkaviszonyt 2004. szeptember 27. napjával közös megegyezéssel megszüntetik azzal, hogy a felperes 2004. szeptember 7-éig köteles munkát végezni. A megállapodásban az alperes vállalta, hogy a felperes részére a munkaszerződés megszűnésének napjáig járó szabadságot megváltja, és 90 napi átlagkeresetnek megfelelő összeget is fizet a felperesnek végkielégítés címén. A felperes a megállapodásban kijelentette, hogy a továbbiakban az alperessel szemben a munkaviszonnyal összefüggésben semmilyen követelést nem támaszt. A felperes 2004. szeptember 3-án pénteken a jelenléti íven a napi munkaidején túl még 45 perc túlmunkavégzést jelzett, szeptember 6-án és 7-én a napi rendes munkaidőben dolgozott. A felek 2004. szeptember 7-én jegyzőkönyvet vettek fel, amelyben kölcsönös megállapították, hogy az alperes a felperes utolsó munkában töltött napján a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről aláírt megállapodás 5. pontjával ellentétben a munkabért, az elvégzett túlórák utáni munkabért, a szabadságmegváltást, és a végkielégítést sem fizette ki, illetve nem utalta a munkavállaló számlájára, és nem adta át a munkaviszony megszűnését dokumentáló okmányokat. Az alperes 2004. szeptember 13-án 665 182 forint munkabér, 369 546 forint tíz napra járó szabadságmegváltást és 2 439 000 forint végkielégítést átutalt a felperes részére.
Ilyen előzmények után a felperes 2004. szeptember 24-én levélben fordult az alperesi cégvezetőhöz, amelyben kifogásolta, hogy az elszámolás során mintegy 128 óra túlmunkavégzés ellenértékét nem fizették meg, amely a munkaszerződésben rögzített fix munkaidő miatt megilleti. Miután az alperes ennek kifizetésétől elzárkózott, a felperes a munkaügyi bírósághoz benyújtott pontosított keresetében 119 óra túlmunka ellenértékeként 840 871 forint és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A keresetének jogalapjaként az Mt. 8. § (2) bekezdését jelölte meg, miszerint a munkavállaló a munkabérének és személyiségének védelmét biztosító jogairól előre nem mondhat le, sem előzetesen olyan megállapodást nem köthet, amely e jogokat az ő hátrányára csorbítja.
A munkaügyi bíróság a felperes keresetét kis részben alaposnak találta, és ítéletében kötelezte az alperest, hogy 39 031 forintot és annak késedelmi kamatát 15 napon belül fizessen meg a felperes részére.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a munkaviszony közös megszüntetéséről szóló megállapodásban a felek bármely kérdésben, így a munkaviszonnyal kapcsolatos valamennyi járandóság megfizetésének mértékében és időpontjában is szabadon megállapodhatnak. A megállapodásban a felek a megelőző időszakban végzett túlmunka ellenértékéről nem rendelkeztek, amelyből a munkaügyi bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a felperes ilyen igényt az alperessel szemben nem kívánt érvényesíteni. Ezt alátámasztja a megállapodásba foglalt azon nyilatkozata, mely szerint a megállapodásban foglaltakon túl a munkáltatóval szemben a munkaviszonnyal összefüggésben semmiféle követelést nem támaszt. A bíróság vizsgálta a kereset jogalapjaként megjelölt Mt. 8. § (2) bekezdésének a perbeli esetre való alkalmazhatóságát. Miután a munkaszerződésben a felek a munkabér kifizetésének napját minden hónap 10. napjában jelölték meg, és a felperes részére a 2004. augusztus havi munkabér, illetve túlmunka ellenértéke, valamint a szeptemberi munkavégzés ellenértéke csak a 2004. szeptember 2-án kötött megállapodást követően vált esedékessé, a munkaügyi bíróság úgy ítélte meg, hogy az Mt. 8. § (2) bekezdésben foglalt tiltó szabályra tekintettel arról a felperes előre nem mondhatott le.
A munkaügyi bíróság figyelembe vette, hogy az alperes bevezette a jelenléti ív vezetésének kötelezettségét, amelyhez képest a bejegyzések valósága ellenőrzésének elmulasztása nem értékelhető a felperes terhére, ezért a felperes részéről a jelenléti íven 2004. augusztusban és szeptemberben feltüntetett túlmunka ellenértékének megfizetésére kötelezte az alperest.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a kamat mértéke a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamattal egyező. Indokolásában a Pp. 253. § (4) bekezdésében foglaltak alkalmazására hivatkozott, miután az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítási eljárást követően a tényállást helyesen állapította meg, és helytálló az arra alapított érdemi döntése is.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatását, és a kereseti kérelmének megfelelő határozat meghozatalát, valamint az alperesnek perköltségben való marasztalását kérte. Arra hivatkozott, hogy a megállapodásban vállalt kifizetéseket az alperes csak 2004. szeptember 15-én teljesítette, melyek kézhezvétele után vette észre az elvégzett túlmunka ellenértéke kifizetésének elmaradását, ezért nyilvánvaló, hogy arról 2004. szeptember 2-án nem mondhatott le. Megítélése szerint a megállapodásból nem lehetett arra következtetni, hogy a túlmunka ellenértékének kifizetését nem kívánta érvényesíteni, hiszen az ugyanolyan járandóság mint a munkabér, márpedig az utolsó munkában töltött napon a munkáltatónak valamennyi járandóságot ki kell fizetnie. Ez nem történt meg, amelyet a 2004. szeptember 7-én felvett jegyzőkönyv is igazolt. Végül utalt arra, hogy a munkaügyi bíróság a túlmunka elvégzését bizonyítottnak találta.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására és a felperesnek a költségekben való marasztalására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta [Pp. 275. § (2) bekezdés], ennek során a felülvizsgálati kérelemben foglaltak alapján jogszabálysértést nem tárt fel.
A bíróságok a felperes igényének elbírálásakor helytállóan indultak ki a felek között 2004. szeptember 2-án létrejött megállapodás tartalmából, amelyből kitűnően a felperes az alperessel szemben az általa a 2004. szeptember 21-ei levelében írtak szerinti álláspontja alapján teljesített mintegy 128 óra túlmunkavégzés ellenértéke iránti igényt nem érvényesített. Ezzel szemben a megállapodás 7. pontjában kijelentette, hogy a továbbiakban a munkáltatóval szemben az 1. pontban említett munkaviszonnyal összefüggésben semminemű követelést nem támaszt. Erre a megállapodásra, minthogy nem jövőbeni juttatásra vonatkozott, az Mt. 8. § (2) bekezdése nem alkalmazható, ezért ennek megsértésére a felperes alap nélkül hivatkozott.
A felperest továbbá önmagában a cégvezetőhöz írt levelében hivatkozottak alapján a „munkaszerződésében rögzített fix munkaidő okán” túlmunkadíjazás nem illette meg, arra a nem vitatott jogerős ítéleti tényállásra figyelemmel, mely szerint a munkakörébe tartozó feladatok ellátása tekintetében a napi munkaidejét önállóan osztotta be [Mt. 147. § (6) bekezdés]. A felperes a 2004. szeptember 2-áig őt esetleg megillető juttatásairól lemondhatott, ezt követően esedékessé váló túlmunkavégzés ellenértéke iránti igénye pedig elbírálást nyert, amit a Legfelsőbb Bíróság nem érinthetett, miután a másodfokú eljárásnak már nem képezte tárgyát.
A fenti indokolásra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet jogszabálysértés hiányában a Pp. 275. § (3) bekezdésében foglaltak alkalmazásával az elsőfokú ítélet nem fellebbezett részét nem érintő rendelkezését nem érintetve, hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. II. 10.952/2007.)