Vissza az előző oldalra
MÜ BH 2008/73
Munkabérként kell figyelembe venni a költségtérítésként adott juttatást, ha valódi rendeltetése a munka díjazása (Mt. 142. §).
A felperes keresetében az alperes rendkívüli felmondása jogellenessége jogkövetkezményeinek alkalmazását kérte a munkaviszonya helyreállítása mellőzésével.
A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát, amely az ítélet jogerőre emelkedésekor szűnik meg. Ennek alapján kötelezte az alperest elmaradt munkabér, felmentési időre járó átlagkereset, végkielégítés, szabadságmegváltás, valamint héthavi átlagkereset megfizetésére, továbbá rendelkezett a jogellenesen levont munkabér megtérítéséről is. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1995-től titkárnő munkakörben dolgozott az alperesnél. A 2003. február 7-ei munkáltatói rendkívüli felmondás indokolása szerint a felperes többszöri szóbeli figyelmeztetés után is a ,,céges telefont'' használta magánügyei intézéséhez, ezalatt munkát nem végzett. Az így kiesett idő – a legutolsó, február elején megkért telefonszámla részletező alapján – kb. napi egy óra volt, és a felperes a telefonszámlából megállapíthatóan 30 000 forint indokolatlan költséget okozott. Az intézkedés szerint a felperes nem volt hajlandó nyilatkozni, hogy ,,a jövőben a magatartásán változtat'', és a kár megtérítését sem vállalta.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint az alperes nem tudta bizonyítani az állított kötelezettségszegés folyamatosságát, a hívásrészletezések időpontját, tehát a rendkívüli felmondás gyakorlására előírt 15 napos határidő betartása sem bizonyított. A munkáltató terhére rótta azt is, hogy a 2003. február 7-én kelt jognyilatkozatot az alperes csupán február 12-én postázta. Ezáltal a rendkívüli felmondás ,,visszamenőleges'' volt, tehát az már emiatt is jogellenes.
A munkaügyi bíróság a rendkívüli felmondás indokolását sem találta bizonyítottnak. Az alperesi előadás szerint a felperes a kifogásolt telefonbeszélgetéseket édesanyjával, férjével, testvérével és az alperes volt jogi képviselőjével folytatta, ezek kötelezettségszegő jellege azonban nem volt kétséget kizáróan megállapítható. A felperes testvére ugyanis a vezérigazgató élettársa, a felperes férje az alperes felügyelőbizottságának elnöke volt, a volt jogi képviselő pedig tanúként arról nyilatkozott, hogy korábbi jogi ügyek kapcsán beszélt telefonon a felperessel.
A munkaügyi bíróság vizsgálta a keresetindítási határidő betartását is, és a 30 napos határidő utolsó napján történt postára adásra tekintettel megtartottnak minősítette a keresetindítási határidőt. Álláspontja szerint ugyanis az Mt. 2003. július 1-jei módosítása előtt hatályos 202. §-ában meghatározott keresetindítási határidő is már eljárásjogi jellegű volt.
Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezett részében helybenhagyta.
A másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a munkaügyi bíróság a helyesen feltárt tényállásból helytálló érdemi következtetésre jutott, nem mindenben értett egyet azonban a jogi indokolással. Álláspontja szerint a keresetlevél a 4/2003. PJE számú jogegységi határozatban kifejtettek alapján nem volt elkésettnek minősíthető. Nem osztotta az elsőfokú ítéleti álláspontot a rendkívüli felmondás visszamenőlegessége tekintetében sem, mivel a későbbi postára adás nem ennek megállapítására, hanem csupán arra ad alapot, hogy a munkaviszony megszűnése időpontjának a közlés napját kell tekinteni. A szubjektív határidő elmulasztását amiatt nem látta megállapíthatónak, mivel ebben a körben a felperes az alperesi nyilatkozatokat nem tette vitássá.
A rendkívüli felmondás indokát illetően a másodfokú bíróság a jognyilatkozatban hivatkozott előzetes figyelmeztetések bizonyítottsága, a magánbeszélgetések szabályozottsága hiánya miatt nem látta megállapíthatónak a minősített kötelezettségszegést.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében az Mt. perbeli időben hatályos 202. §-a, a 12. § (5) bekezdése, a 199. § (4) bekezdése és a 96. § (1) bekezdése megsértésére hivatkozott, és kérte a keresetet elutasító határozat hozatalát. A kereset elkésettségére vonatkozóan azzal érvelt, hogy a 2003. márciusban előterjesztett kereset tekintetében az ezt követően 2003. december 13-án meghozott 4/2003. PJE jogegységi határozat nem alkalmazható, az Mt. adott ügyben hatályos 202. §-ának megfogalmazása pedig a keresetindítási határidő anyagi jogi jellegére utalt. A felperes a késedelmét nem mentette ki, ebben a körben iratellenes a jogerős ítélet. Vitatta, hogy a rendkívüli felmondás tekintetében helytelenül mérlegelte volna a felperes magatartását, álláspontja szerint az Mt. 96. § (1) bekezdés a) pontjában előírt együttes feltételek fennálltak. Hangsúlyozta a felperes bizalmi munkakörét, továbbá azt, hogy a felperestől belső szabályozás nélkül is elvárható volt a károkozástól való tartózkodás.
Az alperes sérelmezte még, hogy az eljárt bíróságok a felperesnek havonta fizetett gépkocsi térítés teljes összegét bérjellegű juttatásnak minősítették, és az elmaradt munkabérhez hozzászámították.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
Helytálló a másodfokú bíróság álláspontja a keresetindítási határidő számítására és a határidő betartására vonatkozóan. A Legfelsőbb Bíróság 4/2003. PJE számú jogegységi határozata az adott ügyben alkalmazandó, 2003. július 1-je előtt hatályos Mt. 202. §-ában szabályozott 30 napos keresetindítási határidővel kapcsolatban határozta meg az egységes bírói jogalkalmazást szolgáló értelmezést. Ezért nem a jogegységi határozat meghozatala időpontjának, hanem annak van jelentősége, hogy mely időszakban hatályos jogszabályra vonatkozott. Így téves a jogegységi határozat ,,visszamenőleges alkalmazását'' sérelmező felülvizsgálati kifejtés.
A 2003. március 19-én, a 30. napon postára adott és a munkaügyi bíróságra március 21-én beérkezett keresetlevél elkésettségére vonatkozó alperesi érvelés ellenében a másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy az Mt. akkor hatályos 202. §-a a keresetlevél előterjesztésére megállapított határidőt illetően jogvesztésre vonatkozó szabályt nem tartalmazott, ezért a hivatkozott jogegységi határozatban megfogalmazott értelmezés szerint a jogvesztéssel nem járó, az anyagi jogszabályban lévő 30 napos határidő elévülési jellegű. A felperes keresete ezek szerint nem késett el, az alperes ezzel szemben álló jogszabályértelmezése téves.
A rendkívüli felmondás indokolása körében a felülvizsgálati kérelemben az alperes nem tette vitássá a felperes szóbeli figyelmeztetései bizonyítottsága hiányára vonatkozó első- és másodfokú ítéleti megállapításokat. Következésképpen azt, hogy a titkárnő munkakörben dolgozó felperes gyakran beszélt telefonon olyan hozzátartozóival, akinek az alpereshez kötődése – az elsőfokú nem vitatott ítéleti tényállás szerint – fennállt, a másodfokú bíróság adott esetben jogszabálysértés nélkül minősítette olyan magatartásként, amelynél az Mt. 96. § (1) bekezdés a) pontjában előírt együttes feltételek fennállása nem bizonyított. Az adott körülmények között az sem volt megállapítható, hogy gondossági követelményt sértett a felperes, az alperes elvárt magatartási követelményt nem határozott meg.
A személygépkocsi használatra vonatkozó költségtérítés tekintetében a munkaügyi bíróság helytállóan fejtette ki, hogy a munkáltató köteles a munkavállalónak megtéríteni azt a költségét, amely a munkával kapcsolatos kötelezettségek teljesítése során a munkavállalónál szükségesen és indokoltan felmerült [Mt. 153. § (1) bekezdés]. Amennyiben azonban valamely költségtérítésként adott juttatás egésze, vagy valamely része nem a szükségesen és indokoltan felmerült költség megtérítését szolgálja, hanem annak valódi rendeltetése a munkavégzés díjazása, a költségtérítés címén adott juttatást egészében vagy részben munkabér jellegű járandóságként kell figyelembe venni (BH 1995/319.; BH 2000/567.). A munkaügyi bíróság ezzel összefüggésben azonban a tényállást nem tárta fel. Az alperes helytállóan sérelmezte felülvizsgálati kérelmében, hogy a költségtérítés rendeltetésének vizsgálata nélkül a munkaügyi bíróság a személygépkocsi használat címén havonta fizetett 52 250 forintot teljes egészében elmaradt munkabérként számította. A másodfokú bíróság ugyancsak nem vizsgálta, hogy az adott összeg teljes egészében a személygépkocsi használat során felmerült költségek fedezetéül szolgált-e, illetve, hogy a felperes használta-e a munkavégzése során a személygépkocsiját. Az elsőfokú bíróság a személygépkocsi használati költségtérítés címén juttatott havi átalányösszeget a felperes havi munkabéréhez hozzáadva az elmaradt munkabér összegéhez hozzászámította, azaz a teljes költségtérítést munkabérként minősítette.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezését nem érintő részét nem érintette. Ezt meghaladóan abban a részében, amelyben a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét a felperes munkaviszonya jogellenes megszüntetése megállapítása és a munkaviszonynak a határozat jogerőre emelkedése megszűnése körében, hatályában fenntartotta. Az összegszerűség tekintetében – az elsőfokú ítélet azonos rendelkezéseire kiterjedően, beleértve az első- és másodfokú perköltségre, valamint első- és másodfokú illeték fizetésére kötelezést – a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot az összegszerűség körében új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 275. § (4) bekezdés].
(Legf. Bír. Mfv. I. 10.745/2006.)