Vissza az előző oldalra
PKMK EBH 2009/2071.
A félnek a bírósághoz intézett beadványát annak teljes tartalma vizsgálatával, és a lényeges körülmények együttes értékelésével lehet a munkáltató rendkívüli felmondását megalapozóként értékelni [Pp. 206. § (1) bekezdés, Mt. 96. § (1) bekezdés b) pont].
A felperes 2003. június 23-ától anyagmegmunkáló munkakörben fennálló munkaviszonyát az alperes az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontja alapján rendkívüli felmondással 2007. szeptember 4-én megszüntette. A rendkívüli felmondás indokolása szerint a felperes az alperessel szemben elmaradt munkabér iránt a munkaügyi bíróság előtt indított perben benyújtott fellebbezésében a Btk. 310/A. § (1) bekezdés b) pontjára hivatkozással munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalással vádolta meg a munkáltatót. A felperes ezzel, valamint jogerős bírósági ítélettel már egyszer megalapozatlannak tartott igény ismételt előterjesztésével olyan mértékű bizalomvesztést okozott, illetve együttműködési kötelezettségét sértő, a jóhiszeműség és tisztesség követelményeibe ütköző, továbbá indokolatlan költségeket is okozó magatartást tanúsított, amely a munkaviszony további fenntartását lehetetlenné teszi.
A munkaügyi bíróság ítéletében a rendkívüli felmondás jogellenességét megállapította azzal, hogy a felperes munkaviszonya az ítélet jogerőre emelkedése napján szűnik meg. Az alperest elmaradt munkabér, felmondási időre járó bér, végkielégítés címén, és a jogellenesség jogkövetkezményeként átalánytérítés megfizetésére kötelezte.
A munkaügyi bíróság tényként állapította meg, hogy a felperes a bírósághoz intézett beadványában a Btk. 310/A. § (1) bekezdésében írtakra való hivatkozása nem jelentette azt, hogy a felperes adócsalással vádolta meg a munkáltatóját. A felperes csupán azt kívánta elérni, hogy a bíróság reá nézve kedvezőbb döntést hozzon egy, a korábbi bírósági eljárásban hozott jogerős határozatnál. Következésképp a rendkívüli felmondás indoka nem valós, így az intézkedés jogellenes.
A munkaügyi bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felek közötti viszony annyira megromlott, hogy nincs remény a jövőbeni pozitív változásra, ezért az alperes munkáltatótól nem várható el a felperes továbbfoglalkoztatása, ezért az alperes kérelmére mellőzte a felperes eredeti munkakörbe történő visszahelyezését az Mt. 100. § (2) bekezdés alapján.
Mindkét fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a felperest eredeti munkakörébe visszahelyezte. Az alperes által fizetendő elmaradt bért felemelte. Mellőzte a felmondási időre járó bér, végkielégítés, és kárátalány címén történő alperesi marasztalást.
A megyei bíróság megítélése szerint a munkaügyi bíróság megalapozott következtetéssel állapította meg, hogy a felperes nem vádolta az alperest adócsalással. A felperes beadványában írtakat ugyanis a maga egészében kellett értelmezni és értékelni. A felperes a fellebbezésben annak eredményessége érdekében mintegy új tényre hivatkozással jelölte meg a Btk. 310/A. §-ában írtakat, azt feltételezve, hogy az alperes bérszámfejtési rendszere miatt az állam kevesebb adóhoz jut. A felperes e beadványában az általa rossznak ítélt bérszámfejtési rendszerrel kapcsolatos kritikáját fogalmazta meg. Következésképp a felmondási ok nem valós, és mivel az alperes a bűncselekmény elkövetésével való megvádoláshoz kapcsolta az egyéb felmondási okokat, így ezen okok is valótlanok. Az pedig, hogy a felperes bírósághoz fordult, jogszabály által biztosított alapjoga volt, ezzel a felperes együttműködési kötelezettségét, a jóhiszeműség, tisztesség elvét nem sértette meg. A felperes munkaköre nem bizalmi jellegű, a bizalomvesztés alperesi részről nem következhetett be.
A megyei bíróság álláspontja szerint az alperes nem jelölt meg olyan okot, amely az Mt. 100. § (2) bekezdés alkalmazását lehetővé tenné. E körben az alperes a felek közötti viszony megromlására hivatkozott, melynek okaként a felperesnek az alperes bérszámfejtésének kifogásoló állítását jelölte meg. A felperes által az alperessel szemben kezdeményezett két per azonban nem minősül olyan magatartásnak, amely alapján az alperestől nem lenne elvárható a felperes továbbfoglalkoztatása. A felperes nem vezetői munkakörben állt az alperesnél alkalmazásban, nincs a felek között olyan bizalmi viszony, amelynek megromlása indokolhatná a továbbfoglalkoztatás mellőzését. Erre tekintettel a bíróság a felperest ? kérelmére ? az eredeti munkakörébe visszahelyezte.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezését, a felperes keresetét elutasító ítélet meghozatalát kérte. Hangsúlyozta, hogy a felperes a bírósághoz címzett beadványában bűncselekmény elkövetésével vádolta meg, egyúttal az együttműködési kötelezettségét is súlyosan megsértette, a jóhiszeműség és a tisztesség követelményébe is ütközött az eljárása, az újabb kereset előterjesztésével indokolatlan költséget is okozott az alperesnek. Iratellenesen értékelték ? az alperesi állásponttal ellentétesen ? a felperesi beadványt az eljáró bíróságok. A felperes fellebbezésében foglalt Btk. 310/A. §-ra történő utalás a szavak hétköznapi értelmében vádnak minősül akkor is, ha nem a büntetőeljárás lefolytatására jogosult hatóság előtt történt. A cselekményével a felperes a társaság helytelen megítélésére alkalmas módon járt el, így jó hírnevéhez fűződő érdekét is megsértette. Mindezzel nemcsak az együttműködési kötelezettséget, jóhiszeműséget és tisztesség követelményét sértette, hanem a büntetőjogi tényállás megvalósulására történő hivatkozás a munkaviszonyban elvárható bizalmi viszony olyan mértékű hiányára utal, amely miatt a felperes további foglalkoztatása az alperestől nem várható el ? esetleges felperesi pernyerés esetén sem. Nem kötelezhető olyan munkavállaló továbbfoglalkoztatására, aki nem hajlandó elfogadni a munkaszerződése szerinti bérezési rendszert, és egymást követően kétszer is pert indít a munkaszerződés módosítása iránt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
Az alperes a felperes munkaviszonyát (tartalmilag) az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontja alapján, tehát arra tekintettel szüntette meg rendkívüli felmondással, hogy a felperes munkaviszonyának fenntartása lehetetlen. Ennek okaként a felperes ismételt, bérezéssel kapcsolatos perindítását, ezzel az alperesnek indokolatlan költség okozását, a felperesnek a Btk. 310/A. § (1) bekezdés b) pontjára történő fellebbezési hivatkozását jelölte meg.
Az, hogy a felperes a jogsérelme orvoslására bírósághoz fordult, az Alkotmány 64. §-ában biztosított alapjoga. Ezen jog gyakorlása önmagában nem minősülhet az együttműködési kötelezettség megsértésének, és nem ütközhet a jóhiszeműség és a tisztesség követelményébe.
Az igényérvényesítéssel okozott költségek viseléséről az eljáró bíróság a Polgári perrendtartás rendelkezései alapján dönt, így indokolatlan költség okozása nem merül fel.
A bíróságok helytállóan állapították meg azt is, hogy a felperes az igénye érvényesítése során nem követett el bűncselekményt, és az igényérvényesítési mód sem ütközött az együttműködési kötelezettség, a jóhiszeműség és tisztesség követelményébe.
A felperes a rendkívüli felmondásban megjelölt bírósághoz intézett beadványban a Btk. 310/A. §-át, mint elmaradt munkabér iránti igénye alátámasztására felhozott új jogalapot jelölte meg, az általa kifogásolt alperesi bérezési gyakorlattal szembeni véleményét jogban járatlan laikusként a Büntető törvénykönyvre hivatkozással is nyomatékosabbá kívánta tenni. E körben az eljáró bíróságok a felperesi beadványt teljes szövegének helyes értelmezésével jogszerűen értékelték [Pp. 206. § (1) bekezdés].
Helytálló a másodfokú bíróság álláspontja, miszerint azzal, hogy a felperes második alkalommal is bírósághoz fordult a bérezésével kapcsolatosan, nem minősül zaklatásnak, következésképp olyan joggyakorlásnak ? figyelemmel a felperes nem bizalmi jellegű (anyagmegmunkáló) fizikai munkakörére ?, amely az alperes által a rendkívüli felmondásban állított bizalomvesztéssel járhatna. Ezért az erre alapított Mt. 100. § (2) bekezdés szerinti, a felperes eredeti munkakörbe történő visszahelyezése mellőzése iránti alperesi kérelem is alaptalan, melyet jogszerűen utasított el a másodfokú bíróság.
A fent kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 11.036/2008.)