Vissza az előző oldalra
MÜ BH 2007/426
Készenlétnek nem tekinthető munkában töltött időre az időbéres munkavállalónak személyi alapbér jár (Mt. 142. §, 145. §).
A felperesek gépkocsivezetőként álltak az alperes alkalmazásában, az I. rendű felperes munkaviszonya 2003. augusztus 29-én, a II. rendű felperesé 2004. május 12-én rendes felmondással került megszüntetésre. A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperesek munkaviszonyát az alperes jogellenesen szüntette meg.
A felperesek keresetükben eredeti munkakörben történő továbbfoglalkoztatásukra, valamint elmaradt munkabér, munkabérhátralék és ezek kamatai megfizetésére kérték kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperesek eredeti munkakörben történő továbbfoglalkoztatására, valamint arra, hogy fizessen meg az I. rendű felperesnek munkabérhátralék címén 739 222 forintot, ezen összeg kamatát, valamint elmaradt munkabér címén 2 801 305 forintot, illetve 2006. február 22-e és az ítélet jogerőre emelkedése közötti időszakban ugyanezen jogcímen minden munkanapra napi 4049 forintot. Az ítélet szerint az alperes a II. rendű felperes részére 896 377 forintot és kamatát, elmaradt munkabérként 1 970 911 forintot és ezen a jogcímen 2006. február 22-étől az ítélet jogerőre emelkedéséig minden munkanapra 5215 forintot köteles fizetni.
A munkaügyi bíróság a felperesek továbbfoglalkoztatása körében értékelte életkorukat, munkaerőpiaci lehetőségüket, valamint azt, hogy az alperes nem tudta bizonyítani miszerint a munkavállalók további alkalmazása tőle nem várható el. A munkabérhátralék összegét illetően az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a felperesek munkabérének meghatározásánál a teljesítménybérezés elvei domináltak, munkakörük nem készenléti jellegű volt. Az I. rendű felperes elmaradt munkabérét a munkaügyi bíróság a keresetnek megfelelően számolta ki 96 806 forint/hó juttatás alapulvételével. A II. rendű felperes átlagkeresetét 114 730 forint/hónapban határozta meg, és eszerint döntött az elmaradt bér összegéről.
Az alperes fellebbezése szerint az elsőfokú bíróságnak nem lett volna törvényes lehetősége, hogy a közbenső ítélet jogerőre emelkedése után döntsön a felperesek visszahelyezéséről. Hivatkozása szerint a készenlétként számfejtett időre nem határoztak meg teljesítménynormát, ezért ez az idő átlagórabérrel számítandó. Az elmaradt béreket csökkenteni kellett volna a felmentési időre járó bérrel, illetve végkielégítéssel.
A felperesek csatlakozó fellebbezésükben elmaradt kamat, étkezési hozzájárulás, nyugdíjbiztosítási befizetés megtérítésére is kérték kötelezni az alperest. Mindkét felperes bruttó összegekben igényelte az alperesi teljesítést.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, és az I. rendű felperes visszahelyezését – kérelme szerint – mellőzte, ezért az alperest hathavi átlagkeresetnek megfelelő összeg megfizetésére kötelezte. Mindkét felperes vonatkozásában a munkabérhátralék, az elmaradt munkabér, illetve kereseti illeték összegét leszállította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a felperesek eredeti munkakörében való továbbfoglalkoztatásának elrendelését illetően osztotta az elsőfokú bíróság megállapításait. Egyebekben kifejtette, hogy a készenléti időszakra külön szabályozás hiányában a munkaszerződés szerint időbérrel díjazott felperesek részére személyi alapbér jár, így a szakértői véleményben foglaltakat fogadta el a jogerős ítélet. A másodfokú bíróság az elmaradt munkabéreket szintén a szakértő által kimunkált, a mintavételi időszak alapján járó munkabér hátralékkal korrigált összegben határozta meg és abból helyezte levonásba a máshonnan megtérült jövedelmeket. Az étkezési hozzájárulás, valamint a nyugdíjbiztosítási befizetés iránti II. rendű felperesi követelés új, önálló igény, amelyet az első fokú eljárásban nem érvényesített, így az a másodfokú bíróság álláspontja szerint az előtte folyó eljárásban nem volt elbírálható. A jogerős ítélet ugyancsak alaptalannak találta a felperesek azon követelését, hogy az alperes az anyagi marasztalás teljes bruttó összegét a felperesek kezéhez fizesse, mivel jogszabályi előírás szerint a közterhek levonási kötelezettsége a munkáltatót terheli.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet ,,megváltoztatását'' és az alperes perköltség fizetésre kötelezését kérték. Álláspontjuk szerint a bíróság tévesen döntött, amikor nem határozott az elmaradt munkabér utáni kamatról, az elmaradt étkezési hozzájárulásról, valamint a II. rendű felperes esetében a nyugdíjbiztosítási befizetésről. Érvelésük szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy munkavégzésük készenléti időként nem számolható el, díjazásuk teljesítménybéres elemeket tartalmazott. Alapbér arra az időre jár, amikor a munkahelyen tartózkodtak, ha ,,autóra szálltak'' az átlagbérre vonatkozóan történt az elszámolásuk. Az alperest arra kérték kötelezni, hogy a részükre tévesen kifizetett 320 forint/óra készenléti díj igazolását csatolja, mivel a fenti elszámolás ezzel válik bizonyíthatóvá.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Helytállóan állapította meg a jogerős ítélet, hogy a jogilag készenlétnek nem tekinthető időszakra a felperesek részére személyi alapbér jár, tekintettel arra, hogy munkaszerződésük alapján az elszámolásuk időbérrel történt. Olyan egyéb belső szabályozás pedig az alperesnél nem volt, ami fentiektől eltérő díjazást eredményezhetett volna. Az aggálytalan szakértői véleményben foglaltakat a másodfokú bíróság jogszerűen értékelte (Pp. 206. §), és helytálló számítási módot alkalmazott a felperesi munkabérek megállapítása során is.
Alaptalan a felülvizsgálati kérelem azon megállapítása, miszerint a jogerős ítélet nem döntött az elmaradt munkabér után járó törvényes mértékű kamatfizetésről. A másodfokú bíróság ítélete rendelkező részében e körben megállapította az alperes fizetési kötelezettségét, és az ítélet indokolási része is kitér a bíróság ezzel kapcsolatos jogi álláspontjára. Helytállóan utalt a jogerős ítélet a Pp. 247. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, amikor megállapította, hogy a II. rendű felperes által először a csatlakozó fellebbezésében előterjesztett étkezési hozzájárulás és nyugdíjbiztosítás befizetésre kötelezés olyan új önálló, és az elsőfokú bíróság által el nem bírált igény, amely a másodfokú eljárásban nem terjeszthető elő az eljárás kétfokúságának sérelme nélkül. Ebből következően helytállóan döntött a bíróság, amikor a II. rendű felperes ezen igényét nem vonta vizsgálódási körébe.
A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt [Pp. 275. § (1) bekezdés]. Fentiek szerint alaptalanul indítványozták a felperesek, hogy a Legfelsőbb Bíróság kötelezze alperest a készenléti díj igazolására vonatkozó iratok becsatolására. Tekintettel arra, hogy a felülvizsgálati eljárás során új bizonyíték beszerzésére nincs lehetőség, a Legfelsőbb Bíróság a felperesek ezen kérelmét nem találta teljesíthetőnek.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 10.839/2006.)