A munkajog története
A munkajog relatíve új jogágnak számít a régi tradicionális jogágak (magánjog, büntetőjog) mellett, történetének kezdete valójában a klasszikus kapitalizmus kezdetével esik egybe.
Az ókorban munkaviszonyról nem beszélhettünk, hisz ebben a korban a rabszolgáság volt a legelterjedtebb „foglakoztatási forma”. A rómaiaknál azonban már megjelent az ún. „locatio conductio operarum” nevű szerződési forma, melyet egyfajta kezdetleges munkaszerződésként lehet felfogni. A középkorban a jobbágyság jelentette a dolgozók széles tömegét, a rabszolgákhoz képest már formálisan jogképesek voltak ugyan, azonban tényleges jogvédelemmel nem rendelkeztek.
A klasszikus kapitalizmus idején kezdett kialakulni valamiféle szabályozás, azonban ez tisztán magánjogi jellegű volt, állami beavatkozást nem tartalmazott, így a munkavállaló kiszolgáltatottságát eredményezte. Később ez a sztrájkok és szervezkedések (szakszervezetbe tömörülések) folytán az 1800-as évek közepére megváltozott és törvények kezdték el szabályozni a kötelező társadalombiztosítást, a felmondási időt és a fizetett szabadságot, valamint a nők és gyermekek által végzett munkát és a napi munkaidőt is. A fejlett kapitalizmus időszakában már megjelentek a kollektív szerződések és széles körben elterjedtek a szakszervezetbe való tömörülések.
A magyar munkajogi szabályozás 1840-ben rögzítette először törvény a 9 órás munkaidőt, azonban e szabálytól a munkaszerződés eltérhetett. A Tanácsköztársaság köztulajdonba vette és a dolgozók ellenőrzése alá helyezte a kisipar kereteit meghaladó üzemeket, valamint törvénybe iktatta a 8 órás munkaidőt és a fizetett szabadsághoz való jogot is, de a Horthy-korszak jogalkotása később hatálytalanította ezt (a Horthy-korszakban 1937-ben iktatták törvénybe a heti 48 órás munkaidőt és az egy hét fizetett szabadsághoz való jogot).
A II. világháborút követően a kollektív szerződésekkel való szabályozás jellemezte a hazai munkajogot, de létezett egy rendelet is, amely szabályozta a munkaviszony létesítését, módosítását és megszüntetését.
Az első munka törvénykönyve az 1957.évi 7. törvényerejű rendelet volt, mely első ízben szabályozta átfogóan a munkaviszonyt, azonban túl nagy teret adott a munkáltatóknak és nem biztosított garanciális szabályokat a munkavállalók részére.
A második munka törvénykönyve az 1967.évi II. törvény volt melynek céljai között kiemelt helyen szerepelt a dolgozók jogainak szélesítése és a szakszervezeti jogok növelése, ezen kívül bevezette a vállalati kollektív szerződés intézményét. Számos alkalommal módosították, legátfogóbb módosítására 1979-ben került sor a hatékonyabb munkaerő-gazdálkodás feltételeinek megteremtése végett, de ezen kívül lehetővé vált még a módosítás folytán a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet egyezményeinek beépítése a munkajog rendszerébe.
A rendszerváltáskor a társadalmi viszonyok átalakulás és a piacgazdaságra való áttérés folytán új igényt merült fel az 1967. évi II. törvény rendelkezéseinek felülvizsgálata. Ennek folytán megszületett a harmadik munka törvénykönyve is, az 1992. évi XXII. törvény. Az új törvény figyelembe vette a piacgazdaságra való áttérés kihívásait, és részletes garanciális szabályozás mellett kiemelt jogforrási jelleget adott a kollektív szerződéseknek.
A törvényt 2012. július 1-től váltotta fel a 2012. évi I. törvény, azonban egyes rendelkezései (pl.: szabadság, betegszabadság) 2012. december 31-ig hatályban maradtak, az új kódex csak 2013. január 1-től hatályos teljes mértékben. Az új munka törvénykönyve a XXI. század piacgazdasági kihívásainak megfelelően átfogóan átalakította a korábbi szabályozást.